Esernyőhéj

Az omladozó szálloda parkolóját
lezárták a forgalom elől. Az új szálloda
falain belül. Lecserélt autókkal érkezik
a tömeg. A falakon belülre kerül.

          Sűrű szövésű kép. Keret,
          a balkon alatt csobog a tenger. Tenger
          mindenhol. Róma. Róma helyett.
          A mintázatfelismerés kihagy.
          Beleugrik egy félresikerült elképzelésbe.
          Elszámítva magát zuhan.
          Súlyos oxigénhiányt állapít meg.
          Rándul egyet. Nevetgél.

Billegő lépcsők, romos szálloda, és egy
alig észrevehető átvonulás a Nap előtt.
Helyenként fátyolfelhők.

A hajnal. És a fordulóra készülődő árnyak.
Addig a damilt – feszesre húzva – körbetekerem.

És vajon hány nyújtózkodó, kényes csigaszerelem
esik ma áldozatául a csörgő fűkaszásnak?

nyolc perc késéssel indul
nyolc percet késik
nyolc perce reménykedem
félig
idegen szavak fekszenek
a földön tiltakozik a falat
fennakad és kattan a zár
kiold a lakat még az első ajtón
a vezető hátrál az eget nézi
ahogy egy vízér keresztül hasít
mikor csukódik rá a szemem
tajtékzó tudós leszek úgy kémlelem
az éjen átfúrt lyukba hulló csillagokat
társaság nélkül de legalább
a szúnyogok nem csípnek még
milyen hangszeren hegedülsz?
a meglepetés erőtlen játék csupán
maga? a reggel első fényei
ám ebből a pocsolyából egyáltalán
semmi nem tükröződik vissza
ami végtelenül elszomorít
rólatok

Nem tudok
ittmaradni,
nem tudom
itthagyni sem.

Kukorelly Endre: A legjobb volna mégsem

frissítés után újra feltűnik
          budapest
koppenhága
átszállással vagy anélkül
legfeljebb innen oda talán
vissza is de mindenképpen
egy irányba

az érkezési dátum
lehet korábbi az indulás időpontjánál
fellélegzem és
nem módosítok rajta

már nem is tudok

*

szeretne egy újabb keresést
mondja rendben
ragaszkodnék a megadott
paraméterekhez
sajnálom

az érkezési dátum
az érkezési dátum nem
lehet korábbi az indulás időpontjánál
ami valószínűleg rendszerhiba

*

hanyatt fekszem a sötétbe
és ahelyett hogy a plafont nézném
a mozdulatlan tárgyak örök leszállófényében gyönyörködöm

Fejed az aszfaltra hajtod, puhán;
koppan a vér.
(Mikor az ablakban álltál, az eget nézted,
s ahogy távol földet ér.)

A vonó átdöfi a csöndet,
könnyű ingét szökkenve ejti eléd,
telt testű mélységeiből törted
föl magad; most megfogod árnyékod kezét.

I.

Szimbólumok helyett lomjaim egyszerűsége,
összegyűrt jegy a zsebben,
s most hétköznapiságom istentelenségét
is odatettem.

II.
Szótag a nyelved alatt,
káromkodásod még egy falat,
ahogy hívod és nem felel.
Benned a bánat áttelel.

partra vetett lábnyomát követtem
aláhulló illatában úsztam
magam voltam rongyaiba gyűrten

és te?

kifeküdt ágyába vetetted magad

Tükrömben bőröm kékje –
          tükrödben
                    a kéjre ringó
ringyó képzelet;
s most azon tűnődöm, hogy itt lehet-e?
valami különös, ami lépni sem enged.
S úgy látom magam, mint elkurvult szentet.

Persze, hogy látom, látom a helyed,
látom a helyed, szétzúzva, lehet;
Persze, hogy látom.
Illetve nem látom.
Látom a helyed.

Rendetlen vagy.

Felszabdalt folyó.

Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.

Lao Ce: Tao te King – Az Út és Erény könyve (Fordította: Weöres Sándor)

határozott léptekkel közelítesz
bakancsod sarka a háztetők felett
olyan magas vagy hogy a fejed szinte
súrolja a felső légköri rétegeket

egész jól haladsz
lassan mögötted az emberélet útjának fele
sokan kezet fognak veled
megjegyzik
ami jár hozzá
egy elhúzott mosolyt
vagy egy kimondhatatlan nevet

és ha valaki akkor te tudod
micsoda megkönnyebbülés hajnalban
egy parkoló autó mellett állva nagyívben
lepisálni a fénylő sugárutakat

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye és
Nemes Nagy Ágnes: Napló – Ülsz és olvasol című verseiből

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
          Ülsz és olvasol.
És ki mer
          Még te sem tudod,
a lemenő nap szálkamezejében,
          mily egyedül vagy.
          Néha felérzel azért és
az ég dagálya és
a föld apálya idején
          méla mozdulatoddal
          gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe
útrakelni, akárhová?
          egyszeri arcod.

Megoldalak téged. Kihozlak ikszre.
Bár van, ki ipszilonnak mondja.
Te! Csodálatos ismeretlen!
Egyenlet-rendszerek rongya!

cserélgetem a kábeleket –
talán ez is érintkezési hiba
a jel ahogy elindul halad
de végül soha nem ér oda

új frizurát csináltat
és a tükrön áthúzódó rianást figyeli
ahogy kettéhasítja
mintegy
a középvonal mentén
lelke befagyott óceánjait

fogadjunk hogy ha kettőt összeadsz
(az egy és az egy-nem után
a nem egy és a nem egy-nem)
abból már levezethető három
mikor váratlanul
pakolás közben találsz egy törött kulcsot
teszek rá!
a mondat végére teszek egy pontot
(hiába követelőzik)

van egy rövid folyószakasz
egészen lentről szemlélve valahogy
szabálytalan felszínén a jég
értelme tulajdonképpen egy megrajzolt lék
mint egy felnagyított képernyőképen
a szürke pikszelek
rendezetlenül és egyértelműen

megtiltottad hogy belépjek

kimaradt
pontosabban nem ért vissza időben
húsz év vagy harminc nem tudom
de igazából mindegy is

tartja a markát a hatalom

gondolta most jól beleolvas
nyitott könyv az élet
végül csak rosszul szocializálódott
vizsgadrukk két metrószerelvény
közé szorulva
majd hirtelen mindent megértett
akkor már késő lesz szólt és feküdt tovább a rozsdás
köveken
míg kiengedett az a mérhetetlenül szűkös ölelés

nem ragaszkodom tovább
sugallva igazoltatás közben
mikor a forgalmi valójában fogalmi
az ok pedig egyértelműen az okozat
ennek ellenére sem volt tekintettel a rend
megváltozására
felfelé
egy felhőn mosolygott
elsőbbséget adva de máris ott voltak a
seggében
és amikor jönnek hátulról csak az számít hogy
legyen múltad

akár bele-belejavítottál
akár el-elkúrtad

én hülye vagyok.
te hülye vagy.
ő hülye!

mi hülyék vagyunk?!
          aminek esete fennáll
ti hülyék vagytok…
          nem dolgok összessége
ők hülyék!
          ez az összes tény

nem járok át
vonattal se mással se
nincs közlekedés
de átjárás sincs két ember között
szív- és érvrendszered felmondta a leckét
rád veti magát egy idegen felfogó vadász
kibontakozik valami értelem-féle
egy végállomásnyi szusszanás után
az örökölt barátság vígasztalan mosodájában
viszed közelebb és érintés nélkül megfizetsz értem
egy öröknek tűnő barátság virtuális aprópénzére
válthatom felőled ami jár

eszkábáltam egy állványt
lemezt csavaroztam nagyjából méretre vágva
egy (beltéri) lámpaoszlophoz u-alakú
rugós telefontartót erősítettem spárgával
helyben az egész inkább a technika alja
mégis jól pozícionálható képet ad
és minden ebbe a rögzített téglalapba illeszthető

elengedett kézzel robogunk a leállósávban

neked is
vannak kulcsszavaid
amikre építesz többé-kevésbé
utalnak rád majdnem minden racionális ágens
megtalálja a legrövidebb utat
hogy elérjen
például a pozitív (a negatív)
vagy egy aritmiás nulla
két különböző póluson de eléggé egyértelműen

az ajtó távműködtetésű ha nekidőlsz kockáztatsz
hirtelen megáll valaki vészfékez

azokon a félresikerült családi ünnepeken
a születésnapok után
dolgok amikről csak mi ketten tudtunk
egymás kölcsönös kizárásával
de most ez se számít

Apa drótból hajlított egy madarat
és hajlított hozzá drótból egy fát
drótból hajlított aprócska fészek
rácsain kis drót fióka rémek
kandikálnak a kék drót ég alatt
mikor csőrükre drótból légy-falat
akad lent drótkupac görnyed hegyhát
a mélyében drót tárnák alszanak
és drót álmát szövi már régen a föld
hát Apa drótból főtt pálinkát tölt
és látta Apa hogy a világ jó

végül jött egy ember (vele Anya)
és az egész gubancot kihajította
mert szerinte ez nekem nem való

Csupasz földön mászik az ég
vinnyogó telet elleni.

Bella István: Táj 1

1

a kurzor villog
egy izzó kiég
függőleges áramlás holt ágakra
tör a napszél
üres a magtár bezsákolva az idő
a deszkák között kipereg
ami maradt

2

meglehetősen izgatottnak tűntél
az ott felejtett kérdőjelek miatt (?)
amikor még egy vessző is számít
az óra közeledő mutatói szabályos
formákat hasítanak a reggeli homály
lámpára dobott hálóing

3

hatvan másodperc elég
frissen kevert vegyszer
és vörös fény a sötétkamrában
így világítottál
le egyszerre négy képet egy feldarabolt
fotópapíron mint a könyvjelző négy
identikus másolat
összetapadva a fixírben
a függöny mögött meséltél
vőlegényről és menyasszonyról
próbáltalak megnyugtatni
de már késő volt
előhívtam ziháló ösztöneidet

4

hanyatt feküdtünk
sokáig mozdulatlanul
egyszer csak átgördültél a mellkasomon
(egyik oldalamról a másikra)
mint meztelen égbolt a csupasz földön

5

kicsi vagyok és egészen fiatal
vagyis gyerek
de van amit már el tudok dönteni
(itt élek közöttetek)
arcom téglapiros hajamból barna völgy pereg
a lábam elé fehér szoknyám körül
megpihen a szél

bár még inkább csak szemlélődőm
hol egyedül hol nélkületek
különös
de terv szerint ma megszületek

mikor már nagyon kell
kimegyek elhagyott papucsok
akadályoznak felgyűrt szőnyegek
a konyha sötét levesszag

00:34 a mikrón
kint hajnalodik bent standby

el is felejtettem hogy volt egy
kézzel írt lap nem várt
következmény innen nézve a holnap
áramszünet a nyomtatvány szerint
hangosan öblít a postaláda
a lámpavas legyint
valakitől azt hallom
az álom is munka úgyhogy

beállítom a pontos időt
két gomb egyidejű
megnyomásával

mit tudom én
így van

ahányszor elhúztam a nehéz
vegyszerszagú függönyt következetesen
átléptem az örök nappalok és örök éjszakák
közé vetett logikai szakadék fölött
soha nem hittem el hogy én
volnék

a harmadik kizárt

bár te folyton közelgő esküvőd hoztad fel
mentségedül félve
adtam vissza a kazettát
a kedvenc zenekarunk koncertje volt
és én egy esetlen mozdulattal
beletöröltem

belülről nézve
a gyerekkor még az ismeretlen szinkronhangok
kora
a fenyő megnőtt szinte húzza magával dőlni
a ház falát az alsó ágakat körbe
levágtuk a kerti járda így kényelmesebb lesz
az út a kilincsig
vezet

reklámszatyorban színes gombolyagok
az a kép
a dohos sarokból
múltba horgolt kivehetetlen arcaid
már
nem kereslek mikor
felütődik egy vonatkerék
infinitezimális késésben vagy így jutsz
el
végül oda hogy kívülről is be tudd zárni a kaput
átlépve
az ágak lehulló
tetemein

Melody Louledjian

manapság senki nem vesz CD-t
határozottan letölt
ám tudja? hogy én mégis vettem egyet
mademoiselle
de csak miután
hangjával megölt

Az öreg szekrényből
kitúrtam egy színes dísztasakot
és beletettem az üveget. À propos.
A zongora mozdíthatatlan volt.
Már nem haragszom rád, Anna O.

látod?
ez a kezem

és szórakozásból
most közelről
le
is
fényképezem

Anna A. (G.) 2023

nézem a várost
semmi nem változott
a szép szép
maradt a ronda
ronda

talán csak egy valami
a mókás kis szobor

abból lett
egy földhözragadt fényes orrú
bomba

a tengert
beszegni
vékony tűvel
finom cérnával
meggyűrt
széleit
puha öltésekkel
megállítani
a szüntelen
hullámzást

(1)

Otthonosan mozgott. A neurózis pontosan és egyértelműen jelölte ki a társas érintkezés szabályait. (Csak jelzem: a cselekvésre való képesség teljes hiánya nem mentesít tetteid következménye alól.)

(2)

Egynyáriasodnak az évelők.

Amikor kitette a lábát,
még csak nem is másik ország,
ahol.

Természetesen csinálna róluk egy felvételt.

Ugyan vitatható a tárgyalási alap,
amennyiben ő is igényt tart egy keskeny
sávra az emulzión, de végül
a látvány fölé magasodik,
és beletörli a képét.

Indulás előtt dobnak egy
ötforintost a szökőkútba,
aztán nézik, ahogy
elgurul.

1793, nyár

Szerelmére gondolt talán
az újhold leple alatt
vagy a tó partján járt a képzelete,
ahol először látta meztelenül
a csillagokat Kinnebrook.

De most távcső helyett lövegek néznek
az égre, torkolat tűzben lángol az éj,
és felfedhetetlen hibákról mesélnek
személyi egyenletünkbe kódolt háborúk.

viszonylag hosszan térdelt a nyakán
miközben egyre zavaróbb volt a fájdalom
amit a patella körüli porckopás miatt érzett

kérdőn

mikor mindent átható tekinteteddel
végigmérsz minket
hajszálgyökércsúcstól a magasságos égig
rémlik? hogy
saját képmásod szerint
egy kisasztalra feltett lábbal

de most csak legyint-
esz (a bordáim közé
fúrod magad) szóval úgy ahogy
hiszek neked

felkiáltva

kivágott az oldalamból egy darabot
mentegetőzve hogy ugyan már! ő volt aki
belőlem embert faragott
mire tiltakozásul leharaptam a fülét
és bár ő megszűnt lét-
ezni tovább
én csodálhattam egy fü-
lemülét ami már kétségkívül
hasonlított
ránk

azt hiszem évforduló helyett
most a gyomrom fordul
hányok laposan a virágzó rétek felett
nincs kedvem hozzád bozontos erőszak
bár tudom legyezni kell ha az erő
szag
és te bűzlesz ostobán de borotvád éle
okosabb ha nyakadhoz ér akkor
még meggondolja
          ellenség / barát
te viszont légy végre férfi ki csak úgy
          elfingja / magát

tő: végtelen sok vonal
és abszolút simaság vi-
szonya

Szentkuthy Miklós: Prae

a lépcsőkön felmennek
          nyomot nem hagyott
az ajtókon bekopognak
          félbe nem maradt
a cipőiket levetették
          felgyűrődnek a hegységek
az ablakok megnyílnak
          a láthatóság csökken
a mélységet átszelték
          zárójelek között sétálunk
a cellákat kimérték
          a hálózatról leszakadunk
a merítést befejezték
          a víz színével takarózunk
a főműsort eltapsolták
          felnövünk a tartalomhoz
a rendezőknek beköszöntek
          egykedvűen ring a padló
a jegyeket összegyűrték
          az öltözőben rávilágít
a vacsorákon megfizetnek
          a belső béke lejjebb csúszik
az örömöket átlagolták
          benézünk a bársony mögé
a cipőiket levetették
          a lépcsőkön elfordulunk
a börtönöket átitatták
          a cellák barangolnak
a felvonás négy emelet
          a közönség egyirányú
a fegyverek kivéreznek
          valamit súg a fülébe
a színpad eldurran
          a kabátok fel lettek akasztva

Ennyi csak, ez a
kis színjáték, mit a part vándora
tőletek kaphat.

Szabó Lőrinc: Ipoly fűzei –Tücsökzene 50.

vonat robog hangja távol
letör egy darabot az éjszakából
ahogy a vashídhoz ér az Ipoly fölött –
s te úsznál de már kapaszkodsz
sodor az éj
minden kis árnyék konok kevély
fölötted képek rajzanak
és megnyílik egy ablak a félhomályon át
képzeleted máris a torkolatig lát
ahol összehordott emlékeid zátonyán
mint vijjogó sirály nyoma
foltokat hagyott annyi
mikor? hová? minek? soha!
így sodródsz tovább melletted hajók
s egy széles uszály
töri meg az alsószél goromba hullámait
ó, de súgnék most én a Dunának s csak neki súgnék én valamit!
hogy sorsommá lett ez a nehéz folyó
és alakít most is mikor áradó éledő
tavasszal a zöld vagy téli partján a jég
éles kövei közt szürke törmelék
andezit
s hogy áttörtem végre a magam korlátait
mikor evezni tanultam a csónakház alatt s emelni súlyos terheket
dobd föl vállra! három, négy!
emeld emeld amíg lehet
és a lányok! minket csodáltak! bőrük meztelen
velünk eveztek ők is
nem is folyón –
tengeren!
– – –
fölötted képek s egy vékony képkeret
az ablak vastag üvegére álmos ég mered

mellettem senki körülveszem és viszem magammal
fénylő járdán mint klaviatúrán tavasszal
mint nappalaim a porhavas télben
saját bűnbánat vagy afféleképpen
kulcsra zárt mondatainkat

persze hogy nyitott a terasz
önnön lényegénél fogva az
ez formálisan is levezethető
zsúfolásig néptelen temető

Egyre többször mondták be, hogy
néhány percet késni fognak
bizonyos szavak, szóközök.

Míg egy napon ezen kívül
mást már nem is mondtak.

Akkor lett a csend örök.

Híres Költőnk valóban létezett s ez:
nem koholt.
Utolsó éveiben e házban vélt és
alkoholt.

becsapnak. mindegy, mikor. egy képet csúsztatsz eléjük.
és a szemed: túlexponált, fénylő fehér lyuk.

matatsz a testeden körbe-körbe
a dátumváltó felett már legbelül
vagy akár egy felhasított kontinens
kiterített föld
odébb rúgod a papucsod ösztönösen
jól tájékozódsz
a térkövek rendszerében és
próbálsz rendet tenni az egyenlet két oldalán
ahogy leng a hinta lent ártatlanságod
vélt vagy kellően megalapozott
reggel haza viszed majd
doromboló hazugságaid
de most
takarózz ki a nyitott ablak
koromsötétjéből
hadd nézzelek

hadd nézzem
ahogy a hangszóró fényes porvédőjéből
ragyog rád a hold

homo politicus

ha lassan el is érem a szinted
némi bizonytalanság mindenképpen marad
kisebb változások árán lehetek csak örök magam
és így megújulva elveimben kemény akár a mag
állításom ellenkezőjét most bizonyítva tagadom
amíg te állsz ragaszkodón ki vagy ahhoz
minden gondolatod elpattant szegecs
rettenetes, elhiszem, De így igaz
változásod csupán a fejlődés hordaléka
vagy majdnem az
inkonzisztens minden vonatkozásban
minden viszonylatban
akárhogyanis
terítve mint a szennyes
forgatva mint a köpeny

ha ez nem akkor majd a másik
válogatás nélkül szelektálsz kipusztulásig
minden leeső megmarad
sikolyok arcközelben egy zsúfolt
hajnali járaton
pattanásig feszült helyzet
ha törik inkább csak pókhálósan
a biztonság kedvéért
millió apró szilánk helyett
egyetlen pókhálós tömb
a fénysorompó tilos jelzése ellenére
ütközés közben
vállamra hajtod a fejed

belülről kifelé bomlik
s csak úgy kopognak a zuhanó holmik
mint földrengés során ha menekülsz
mikor padló a födémre omlik.

(mosatlan edényben áll a víz
penész szövi be puhán a sarkot
áthúzott tiszta ágyadban most
könnyű álomért tartod a markod)

lecsukódó házfalak magasléptű járdák
elbotló szitoktól hangos karcsú utca
cipőtalpon forduló füstszagú dalárdák
kilökött árnyékával futsz ma

sóhajnyi lépték két tócsa tükre lent
földrészek és testrészek térképe fölött
és amit együttállásuk eleven fénye jelent
csillagok lehelnek rád kósza ködöt

botladozol
személyed második –
így feleltem amikor kérdeztél
(kabátod szövetébe fészkelő ódor)
s ahogy utamba akadsz elém állsz
én aki tékozló vagy kóbor
vagyok neked.

csak várom.

a jeled.

bámultam és csak bámészkodtam
nyakam tekertem erre-arra
most csöndes bogárrajba
csukódik szemem

füledben szférák zenéje lent
kontinensek vívják harcaikat
(kifinomult zajban toporogsz
s elcsúszik a lábtörlő a talpad alatt)

rögzítesz egy távoli pontot lehetne
bolygó vagy más ügyes találmány
ebből a szempontból tényleg mindegy
bár ezt most… mégsem mondanám

a magasban apró fényes csillagok
de ami ennél is fontosabb neked
valóban eltörpülnek ahhoz képest
ami kitölti most a te látótered.

Akkor még úgy volt, hogy megcsinálják a pékregények.
Mellette széttépett képlegények
hevertek – és szétvetett lábbal ült a padon.

Csak gondolatban. De úgy nagyon.