Esernyőhéj

éppenhogy fény az ablakon
szétterül egy párafolt
(mesék rémeit kergettem itt
de az már régen volt)
horpadt lavór zománcvirágok kertje
az örökkévalón átrozsdálló falak
hónapok évek labirintusa
és egy fél kilincs
kívül
belül
(téged megtartalak)

mikor hűvösödött néha már szeptember végén
(átfordultunk egy másik éjszakára)
megfagytak a lábujjaid szinte járni sem tudtál
törted a kemény levegőt
az ünnep hetében a főtéri installáció mögé bújva
vártad hogy megérkezzenek a többiek
          aztán az arany színű csendben
          észrevétlenül leszállt
          az éjszakai buszról és
          rád terített egy izolációs fóliát

éjfél után
megkönnyebbülten tompa végtagok
azbeszt-szürke szád fölösleges szem- és hallóidegeid
gubbasztottál egy padon kizárva az önkezűséget
          valami más marad
csak te voltál ott meg egy kék kalap

Hódolat Petri Györgynek

1

összegyűlt verseid lapozgatom
csinos kis könyvbe kötve mind
(arany betűs felirat az oldalán)
zakód sarka még éppen kilátszik nem férsz el
          ahogy rád csukták a fedelet
kényelmesen hát segítek és konzumállak
kiolvasom a gödör fölé üvegkoporsód lebeg
eleven hús vagy
          utolsó korty a pohár alján
          nyúlunk utánad
          reszkető kezek

2

föl nem nyalhatod ha már kiloccsant ide
üde színfolt vagy nyúlós mocsok
és benne az ember mint pajkos kis gyerek
játszkál pancsol csobban meg tocsog

Éjszaka, ne tűnj el.

Kukorelly Endre: Ne pirkadjon. Ne legyen pirkadat

kopott edényben gőzölög a tenger
mikrohullámban úsznak a jelek
világít egy A-pluszos torony
(én ülök te meg)
ablakot vágsz a kartondobozra
nyújtod a kezed és
a horizont sűrű szövete alatt
felfut kúszik a hajnal

kiválaszt egy univerzum
hol betonteknők magányában
hol keserű ízben ázva
vagy egy töredezett élzáró szakadéka fölött

a bináris logika kétélű fegyver

már mondtam hogy ne hagyj itt –
egyszerűen csak menj el

* „mely azután gyenge ereszkedő hajlással (apotézis) az oszlop törzséhez simul”

Barna állomás ezüst padjának ivén
fekete firka: m eg hal t P sot a Ir én

repülök
üvegfalakra merőlegesen
mellkasomhoz szorított szárnyakkal
csapódom magamba

meg a nap kapuján át, és hol az álmok
népe tanyázik

Homérosz: Odüsszeia

a vállam keskeny a csípőm széles
nézem magam a tükörben
később elnyújtózom egy üres kádban
megnyílik a nap
vékony fonálon esni kezd
aztán eltűnünk
a lefolyón át

egészen keskennyé hajlítva magad
kivonulva végleg dimenziókból
mint a filmben egykor némán
egy mosoly a zselatinba ragad

nincs tovább átüt rajtad a fény
koponyádban szürke televény-indák
hangodból hálót sző az ének
a kórterem szivárvány-egén

ma férfinak öltözöm
holnap nőnek
attól függ (.)
mikor melyikre lőnek

emlékszel (?) mintha tegnap lett volna
pedig majd’ másfél éve
ültél (a lábaid keresztbe téve)
táskád a karfán a kerti szék íve játszva
hajolt a szoknyád alá
és én egy ügyetlen mozdulattal
fellöktem a vizespoharat

fölöttünk egy vastag abrosz
és csak zuhog
zuhog mert

valaki
azóta csavarja belőle az esőt

Fehér
Fehér
Fehér
Fehér
Fehér
Fehér