Talpra, talpra, de hátán a magyar,
legkisebb fia se bátor, se akar,
se szeret, se gyűlöl, se ápol, se takar,
végtelen távol, mi egykor volt hamar.
Folyója száraz, vadjai szerte,
búza mezői mind leteperve,
nincs már földjén langy eső, szemerke,
erős fák törzsét is körbe tekerte
burjánzó gazzal a rátapadt idő
s nem tudja benne se férfi, se nő,
lesz-e, ha végre igaz szerető,
és mikor lesz újra Napja, ha elő
s telik meg hallal újra a hét tó,
lesz-e, ha végre újra és méltó,
mikor virágzik újra a tél, hó
után parázsba burkol a szén, jó
melege úgy karol át majd, lassan, lassan,
s fekszel a fűben szalmakalapban,
eloldod magad szemtől, szájtól
s nincs ma hatalmam,
mert az idő már semmi,
és nincs többé Tartam.
Talpra, talpra, ám hátán a magyar,
nincs oly fia se bátor, se akar,
se szeret, se gyűlöl, se ápol, se takar,
végtelen messze már, mi egykor volt hamar.